A következetességről és annak hiányáról

eltelt 4 hónap bejegyzés nélkül, és ez már önmagában is ciki. az pedig, hogy a nagy hallgatást sem előzte meg érdemi munka, hanem csak egy felvillanás és gyors ellobbanás, egyenesen botrányos. az önostorozás helyett azonban tünetként tekintek erre (is) és megpróbálom valahogy az önmegértéshez vezető út egyik újabb lépcsőjének látni.

álmaim, céljaim, terveim, nagy elhatározásaim általában vannak, a hiba valahogy mindig a megvalósítás környékén jelentkezik. van egy egészségtelen, kényelmes, éppen-csak-lassan-eltelős rutinom a mindennapokra, mindenhetekre, mindenhónapokra, amivel úgy érzem, képtelen vagyok szakítani. néha, egy-egy fénypászma bekúszik a sötét posványba és hosszabb-rövidebb időre túl tudok lépni a saját korlátaimon, de igazi, tartós változást nem tudok elérni. azt kell feltételeznem, hogy a tespedés az én természetes viselkedési formám. ez se baj, legalább tisztul a kép, akkor az élet nem diadalmenet lesz, hanem örökös küzdelem a kilókkal, rossz szokásokkal, lustasággal, haszontalansággal. ennyi.

azt olvastam, hogy a régi, rossz szokások elhagyásához és újak felvételéhez 3-4 hétre van szükség. figyelembe véve saját, gyalázatosan megrekedt személyiségemet, azt kell mondanom, esetemben évek kellenek ahhoz, hogy beépüljön az adott tevékenységhez kapcsolódó, természetesnek tűnő igény a jellemembe. addig meg marad a törekvés, a vér meg a verejték, nap nap után.

mindenféle távolra mutató ígéret nélkül maradjunk annyiban, hogy legalább próbálkozom.