Az elcsábulás anatómiája
Na, akkor elmondom, hogyan működik a korlátlan és fékevesztett falás. Mindehhez az apropót az adja, hogy egy szuper egészséges ebéd (paradicsom, paprika, serrano sonka, újhagyma) után desszertként sikerült felzabálni egy fél zacskó Kinder Schoko Bons-t.
Könnyű, ám tápláló - és nem mellesleg kalóriában szegény - ebédem után kerestem valami édes ízt, amivel ellensúlyozhatom a roppanós, húsos zöldségek és a sós sonka után maradt érzetet a számban. Aztán az utolsó emlékem, hogy a megbontott Schoko Bons-os zacskó bekerül a látómezőmbe, de minden ami ezután történt, nagyon zavaros.
Rémlik, hogy próbáltak racionális érvek betolakodni a tudatomba, de az ösztöneim erősebbnek bizonyultak és csak arra tudtam koncentrálni, hogy minél hamarabb elkezdhessem kicsomagolni az édes, tejcsokis csodagolyókat. Az elsőnél elidőztem egy pillanatra, átszellemülten élveztem a kellemes, meleg ízt a számban, de ezzel együtt már azt is tudtam, hogy nincs megállás. Teljesen más tudatállapotba kerültem arra az időre, amíg el nem jutottam az utolsó darabig. Abban a pillanatban, hogy azt is begyömöszöltem a számba (a korábbi kettő mellé), az eufória elpárolgott és maradt a súlyos bűntudat és az enyhe émelygés.
A tisztánlátás kedvéért: mindez néhány perc alatt történt és őszintén mondom, nem volt egyetlen épkézláb gondolat sem, ami meg tudott volna fékezni. Kizártam mindent, ami korlátot jelenthetett volna és csak arra vágytam, hogy elfogyjon, véget érjen ez a szégyenteljes és kiszolgáltatott állapot, saját akaratom dicstelen haláltánca. Míg az ujjaim félelmetes sebességgel tépték a celofánt, az agyamban teljes szélcsend volt, minden kimerevedett. Nem cikáztak a gondolatok, éppen hogy csak lebegtek egy légüres térben, ahol egyetlen hang visszhangzott lüktetve: edd meg!
Az első falat, az első édes, csokis pillanat földöntúli volt, utána viszont már csak túl akartam lenni rajta. Az életemért küzdöttem, a józanságomért, az újabb esélyért, hogy ha most el is buktam, legalább már nincs, ami kísértésbe ejtsen. Innentől minden könnyebb lesz, én is erősebb, tudatosabb, kevésbé gyarló és esendő leszek. Hazudtam magamnak, ez teljesen nyilvánvaló, de kellett valami, ami lecsillapítja a háborgó lelkiismeretem és az önutálat hullámait. Amikor sikerült megszabadulnom a csokoládé ízének maradékától (nem úgy a bűntudattól és az enyhe hányingertől), pihegve, gúvadt szemekkel ültem a kanapén és percekig próbáltam értelmezni a történteket, több-kevesebb sikerrel. Őszintén szeretném azt mondani, hogy nem ismertem magamra, de ez hazugság. Naponta kell szembesülnöm ezzel a falánk, fékezhetetlen ösztönlénnyel, aki képtelen mértéket tartani és meghúzódva a személyiségem árnyékos részén, alig várja, hogy újra előbújhasson.
....
Bárcsak soha többé nem kellene ezt átélnem.
Könnyű, ám tápláló - és nem mellesleg kalóriában szegény - ebédem után kerestem valami édes ízt, amivel ellensúlyozhatom a roppanós, húsos zöldségek és a sós sonka után maradt érzetet a számban. Aztán az utolsó emlékem, hogy a megbontott Schoko Bons-os zacskó bekerül a látómezőmbe, de minden ami ezután történt, nagyon zavaros.
Rémlik, hogy próbáltak racionális érvek betolakodni a tudatomba, de az ösztöneim erősebbnek bizonyultak és csak arra tudtam koncentrálni, hogy minél hamarabb elkezdhessem kicsomagolni az édes, tejcsokis csodagolyókat. Az elsőnél elidőztem egy pillanatra, átszellemülten élveztem a kellemes, meleg ízt a számban, de ezzel együtt már azt is tudtam, hogy nincs megállás. Teljesen más tudatállapotba kerültem arra az időre, amíg el nem jutottam az utolsó darabig. Abban a pillanatban, hogy azt is begyömöszöltem a számba (a korábbi kettő mellé), az eufória elpárolgott és maradt a súlyos bűntudat és az enyhe émelygés.
A tisztánlátás kedvéért: mindez néhány perc alatt történt és őszintén mondom, nem volt egyetlen épkézláb gondolat sem, ami meg tudott volna fékezni. Kizártam mindent, ami korlátot jelenthetett volna és csak arra vágytam, hogy elfogyjon, véget érjen ez a szégyenteljes és kiszolgáltatott állapot, saját akaratom dicstelen haláltánca. Míg az ujjaim félelmetes sebességgel tépték a celofánt, az agyamban teljes szélcsend volt, minden kimerevedett. Nem cikáztak a gondolatok, éppen hogy csak lebegtek egy légüres térben, ahol egyetlen hang visszhangzott lüktetve: edd meg!
Az első falat, az első édes, csokis pillanat földöntúli volt, utána viszont már csak túl akartam lenni rajta. Az életemért küzdöttem, a józanságomért, az újabb esélyért, hogy ha most el is buktam, legalább már nincs, ami kísértésbe ejtsen. Innentől minden könnyebb lesz, én is erősebb, tudatosabb, kevésbé gyarló és esendő leszek. Hazudtam magamnak, ez teljesen nyilvánvaló, de kellett valami, ami lecsillapítja a háborgó lelkiismeretem és az önutálat hullámait. Amikor sikerült megszabadulnom a csokoládé ízének maradékától (nem úgy a bűntudattól és az enyhe hányingertől), pihegve, gúvadt szemekkel ültem a kanapén és percekig próbáltam értelmezni a történteket, több-kevesebb sikerrel. Őszintén szeretném azt mondani, hogy nem ismertem magamra, de ez hazugság. Naponta kell szembesülnöm ezzel a falánk, fékezhetetlen ösztönlénnyel, aki képtelen mértéket tartani és meghúzódva a személyiségem árnyékos részén, alig várja, hogy újra előbújhasson.
....
Bárcsak soha többé nem kellene ezt átélnem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése